Sok ember szívében dallamok szólalnak meg, amelyeknek a dallamai meghatóan szépek, de ez csak akkor történik meg, ha tudatuk tiszta. Ezek a dalok elvesztették szavukat annak a ténynek köszönhetően, hogy az ember fizikai teste a születése után magába szívódott.
Az ilyen esetek meglepőek: hogyan tud egy zenei műveltség nélküli személy rendkívüli szépséget, egyszerűen mennyei motívumokat létrehozni. Annyira csodálatosak, hogy több napig megmaradhatnak az ember emlékezetében, sokáig emlékezhetnek és sokáig örömet okozhatnak.
Ennek a történetnek a főszereplője kétezer évvel ezelőtt élt. Ő volt a leghétköznapibb fiatalember, aki tűzifa árusításából élt. Szíve nyugodt és derűs volt. Szünetet tartva a favágásban szeretett nézni az égen röpködő madarakat, vagy a vízfelszínt és a vízből kiugró halakat, és énekelni.
Dalainak dallamai szerények és változékonyak voltak, mint a folyó víz. Énekelt arról, amit abban a pillanatban látott, és a dallam magától alakult ki. Hangjának nem volt szépsége, száraz volt, mint a fa, amelyet kivágott. Hümmögve azonban úgy érezte, hogy maga a szív, annak belső természete énekel, és szeretett a saját világában maradni, hogy senki ne avatkozzon közbe. Az emberek szemében furcsának tűnt, mert semmi másra nem volt szüksége, csak a dallamaira és az egyszerű költészetére.
Egy napon egy zenész, aki vonós hangszeren játszott és a közeli hegyen művelt, meglátta ezt a fiatalembert. Úgy érezte, ennek a fiatalembernek a természete olyan, mint a még kezeletlen jade. Felhívta a fiatalembert, és elkezdte tanítani az ének művészetére. De a fiatalember pihenni akart, és a zene elmélete és az éneklés szabályai nem tetszettek neki. A zenész megértette gondolatait, és nem tanított elméletet és szabályokat, hanem csak irányította.
A zenész egy magas hegyre vezette a fiatalembert, és egy sziklán lévő magas fára mutatva megkérdezte: - Növekedhet itt egy fa itt magától? A fiatalember ránézett és így válaszolt: "Természetesen lehet. Végül is a fa a földben gyökerezik, vizet kap a talajból és folyamatosan telik napfénnyel, ezért nagyon magasra nő, szinte az égig."
A zenész elmosolyodott, és azt mondta neki: - Nem úgy nézel ki, mint ez a fa? A fiatalember hirtelen rájött, milyen türelmes a zenész, és átadja neki tudását: „A világegyetem különböző energiákkal van tele. Óceánhullám, és a hangod természetes módon áramlik, mint a hullámzó hullámok. Ne feledje, hogy a hangja nem csak a torkodon, rezonál a világegyetem különféle energiáival."
Így először egy fiatalember rájött, milyen érdekes énekelni. De az órák után a fiatalember folyamatosan panaszkodni kezdett a torokfájásra, a test fáradtságára, mondván, hogy ez fárasztóbb, mint a favágás. A mentor még mindig nagyon türelmesen vezette őt: "Nézd, a folyó megállás nélkül fut, és minden másodpercben boldogságot érez. Panaszkodott már valaha a fáradtságra? Nem. És miért? Mert megállás nélkül fut, követve a természetességet. Összeolvadt a törvényekkel a természetből."
Amikor egy fiatalember sikereket ért el tanulmányai során, szíve örülni kezdett. A mentor ekkor azt mondta neki: "Az éneklés nem öröm vagy öröm. Hullámok. Azt is érezniük kell, hogy képesek elviselni a szenvedést az életben, mintha keserűséggel és nehézségekkel teli tengerben meredek hullámot lovagolnának."
A fiatalember tovább tanult énekelni, és repülő madarakat és erdei állatokat hallott az éneke. Éneke segített minden lénynek elfelejteni a fájdalmat, és mély együttérzést keltett szívükben. Hangja mintha behatolt volna a világegyetem idejébe és térébe, és minden életnek gyönyörű jeleneteket mutatott be a történelemből. Amikor énekelt, látszott, hogy egész lénye mentes minden szándéktól, és elméje és szíve nyugodt volt, mint az álló víz. Még a legkisebb gonosz gondolat sem tudott a szívébe hatolni. Hangja szabadon repült, körbe -körbe az ég és a föld között.
